| kritikÁK : I'm not there- Bob Dylan életei |
I'm not there- Bob Dylan életei
nézd meg, ha: Tudod ki az a Bob Dylan és szereted a zenéjét. Szeretd, ha lázadásról van szó, helytállásról az életben. A színész többféle személyisége elvonttá teszi a filmet, ezért ha nem szeretsz gondolkodni, inkább el se kezdd.
téma: Bob Dylan életei
címszavakban: élet, hat színész, zene, elvont, ugrálások, Bob Dylan
kedvenc jelenet: 1. a Beatles tagjaival fetrengés a fűben (Cate Blanchett), 2. Woody elméletei az életről (Marcus Carl Franklin), 3. Robbie és Claire megismerkedése (Heath Ledger), 4. Billy vonatra száll (Richard Gere), 5. Dylanek bemutatása
mennyi a 10-ből?
alakítás: 9
forgatókönyv: 8
rendezés: 7
zene: 10
történet: 10
film vége: 10
hossz: 5
heath a filmben: Bobot, mint férjet alakítája, akinek meg kell küzdenie azzal, hogy házassága tönkrement. A válás, a sztárság új oldaláról mutatja meg a színész-zenészt, amelyben nyilvánvalóvá válik, mennyire ember ő is.
heath-mérő: Heath hivatalosan egyhatod Bob Dylan, de gyakorlatilag Cate Blanchett mellett őt látni leggyakrabban a válsznon. Amennyiben azonban nem érzed biztosnak az érdeklődést a film iránt, inkább várj, mint hogy örökre elvegye a kedved tőle. Vigyázat, nem elég egyszer látni a megértéshez!
korhatár: 16
kritika:
I’m not there- Bob Dylan életei
Ez a film már Word bejegyzést igényel, hogy legalább olyan pontosan tudjam megfogalmazni a bennem keringő ambivalens érzéseket, véleményeket vele kapcsolatban, mint ahogy Todd Haynes tette ezt Bob Dylan életeivel. Mert hogy ő tényleg az az ember, akinek több élete van, ha nem is kilenc, mint a macskáknak, de a színészi játékok szerint hat biztosan.
Kezdetben felsorolnám az aggodalmaimat, amik az alkotás látása előtt nem hagytak nyugodni: vajon leszinkronizálják a szöveget? és a dalokat? ugye feliratos lesz? ugye a dalok is feliratosak lesznek? ugye csak vicc ez a 135 pedces játékidő?
Nos, megnyugodhattam, mert öt kérdésemből azért négyre pozitív választ kaptam. A moziban megjelent verziót, amelyet remélem nem követ egy megbecstelenítő DVD kiadás, eredeti hangon, majdnem tökéletes nagyságú betűkkel élvezhettük. De sajnos a majdnem 2,5 órás elmélet igaznak bizonyult, így azok a nézők, akik csak az ingyenes vetítés kedvéért ültek be, cseppet sem érdeklődnek Dylan élete, zenéje, múltja, jelenje és jövője iránt, de még a főszereplőket alakító színészeket sem szívlelik, bizony kegyetlenül unatkozhattak.
Mert mint ahogy ezt már február havában tudatták velem, ez egy rétegfilm, abba a rétegbe azonban nem lehet csak úgy bekerülni. Előzetes utánaolvasás nélkül a film könnyen altatódalok sorozatává válik, főleg, ha annyit elárulhatok, hogy az utolsó számoknál már mindenki az óráját leste, gondolva, a történet véget ért, a film is. Ezek azonban téves feltételezések voltak, ekkor következett még pár riport, a sztori fináléja, amiben a maga módján mindenki felvonult, legvégül pedig az a csattanó, amit tényleg nem lehetett érteni-és talán nem is csattanó.
Mielőtt nyugalomba helyezed magad, leülsz és várakozó/vágyakozó pillantásokat vetsz a képernyőre, hogy majd most meglátod a folk-énekest a saját biográfiájában, jó, ha egy dolgot megjegyzel: ez nem fog megtörténni. Ugyanis a 2 és fél óra kevésnek bizonyult ahhoz, hogy hetedikként maga Bob, azaz eredeti nevén Robert Allen Zimmerman is játsszon az életében. Mert tévedsz, ha azt hiszed, hogy a fekete-fehér képsorok alatt látható Jude Quinn ő, mert nem ő, hanem a méltán körülrajongott és díjazott Cate Blanchett.
Kétlem, hogy sokan utána csinálnák a jeleneteket, főleg férfinak beöltözve. Nekem, és másoknak is ő tűnt a legbobdylanesebbnek, amit számomra nem azzal ért el, hogy egy hasonmás versenyen is dobogón végzett volna. A beszédstílus, a hang, a bágyadt, mégis energiadús arc, a megformálás mind-mind élethűek voltak, és az ember már el is felejtette, hogy nem egy férfit lát a vásznon. És ez az igazi tehetség, amely nemtől és szereptől függetlenül is képes megmutatkozni. Mert nem csak Erzsébet királynő, hanem Jude is megérdemelte a Golden Globe-ot.
Véletlen azonban, vagy puszta szerencsétlenség, hogy a többi alakítás még jelölésekig sem jutott el, mondjuk itt nem Christian Bale-re gondolok, aki jobb, ha marad inkább Bruce Batman Wayne-nél, mert a Kennedy-gyilkossal való egyetértésen kívüli más jelenetben nem alkotott maradandót vagy felejthetetlen.
Az a Richard Gere, akitől rettegtem, hogy mindent tönkre tesz majd, tökéletesen zárta le a szálakat. Emberi érzéseket közvetített, csöpögés nélkül: az otthon fogalma, az emberek társasága, a szökevény lét, és végül a vonat. Mert a vonat fontos. A történet kezdete és vége.
A történetszálakat összekötő Ben Wishaw-t nem bízták meg túl nagy feladattal, nem csoda, hiszen a Parfüm után inkább lehurrogásokat kapott, mint elismerést, pedig abból a könyvből és karakterből szerintem kihozták a maximumot. Én úgy gondolom, övé volt a szerep, amely a magyarázatokra, tanulságokra épült. Ha csupán az ő jeleneteit láttnánk, már akkor is emlékezetes volna a film, vagy inkább Bob, a flegmaságával, hazugságaival és azzal, ahogy az emberi butaságot kihasználja. Gondolok itt arra a momentumra, mikor Arthur Rimboudnak, a 19. században élt szimbolista költőnek nevezte magát.
A hazudozások nagymestere azonban nem ő volt, hanem Woody, a kis néger kölyök a film elejéről, az elragadó hangjával. Ilyen meggyőző alakítást, mint amit Marcus Carl Franklintól kaptunk, még gyerektől sosem láttam. Mindazonáltal bennem van egy gondolat, hogy talán nem is értette, mit játszott. Mint ahogy mi sem értettük az idő és térbeli ugrálásokat.
Még mielőtt megunjátok a véleményem, ami valószínűleg már bekövetkezett, szót ejtenék Heath Ledger karakteréről, szerepéről és annak meggyőzőségéről. A színész a Velencei Filmfesztiválon adott interjúiban, mikor sikerült erről a filmről kérdezni őt és nem A sötét lovagról, a tőle váratlan módon lelkesen válaszolt. És őszintén beszélt a gyerekkori zenékről, ami hallgatott, és arról, hogy nem igazán találta az értelmüket akkora fejjel. Felnőttként azonban tisztelte őt és zenéjét, illetve annak mondanivalóját. Számunkra hihetetlennek tűnő állítása pedi az volt, hogy csak Dylan életének ezen szakaszát lett volna képes eljátszani. A szerelmes, csábos, hódító férfit már láthattuk tőle a Casanovában, de itt egy sokkal érettebb embert alakított, aki tisztában volt vele, hogy fájdalmat okoz Claire-nek, feleségének, akit Charlotte Gainsbourg alakított. Párharc kezdődött, ahonnan nem lehetett máshogyan kikecmeregni, csak vesztesen. Mindketten vesztettek, bár Robbie Clark volt az, aki nem láthatta lányait a válás után. Nem mintha előtte olyan sok kísérletet tett volna rá, hogy velük lehessen.
A Túl a barátságon és Candy után ez a film mutatja legjobban, hogy Heath Ledger megérett, felnőtt lett, képes olyat játszani, amit az életből ragadtak ki. Talán belemagyarázásnak tűnik, talán tényleg az, de én úgy gondolom, ez a film, ez a szerep tulajdonképpen Heath utolsó hónapjait mutatja be. Ábrázolja a lányához való kötődést, a túlterheltséget és a sokak által tagadott szerelmet, amit barátnője, menyasszonya, felesége, Matilda édeanyja iránt érzett. Mert Claire is szeretve volt, a maga módján, ahogy egy férfi képes volt, hogy kifejezze. Csak nem volt elég. Nem elég jó, hanem elég sok. Kellett a változatosság, és a sztárság adta lehőségek miatt Robbie kereshetett valakit, akin kiélhette kéjvágyát.
Érdekes még, ami szintén légbőlkapott információ, hogy Heath és Michelle első közös filmjük forgatásán egymásba szerettek, míg ez a film nem hozott nekik többet egy fájdalmas elválásnál. Pedig közös jelenetük sem volt.
Coco Rivingtonnak csak pár mondatos szerepei voltak, ám minden megjelenése Bob lelki sérüléséhez vezetett. Tökéletes megformálása még hitelesebbé tette őt, már amennyiben létezett.
Az emberekben ugyanis a legnagyobb kérdés, ami felmerül a látottak után, hogy ez tényleg így volt-e. Nem csak, hogy így volt, de igaz is volt. Nem azon része, ami a karakterek küllemét jelenti, mert kételkedem benne, hogy a zenész kiskorától míg férfi lett ilyen jelentős színbeli változáskon ment volna keresztül.
De ez a film pont ezért érdekes. Összerakja a lehetségest a lehetetlennel, a férfit a nővel, a jelent a múlttal. Soha nem tudod, hogy mi az, amit látsz, míg fel nem csendül egy nóta, ami megmagyarázza. Pont ezért, a zenék tömkelege miatt (32 szám) hihetni, hogy musicallel állunk szembe. Pedig ez egy életrajzi mű, elvont kiadásban. Dráma és művészfilm, vígjáték és krimi egyszemélyben.
És, hogy mi a csattanó a végén? A címe. Amely az utolsó percekig kérdőjelként van jelen előttünk, és csak értetlenül állunk, illetve ülünk, mert senki nem magyarázta meg. Pedig Dylan tényleg „Nem volt ott” a filmben, csak az utolsó dal emlékezik rá oly módon, hogy ez az egyetlen szám, amit tényleg ő énekelt.
premier előtt:
 
balról: Fanni, Zsuzsi, Letti
balról: Letti, Zsuzsi, Fanni
(a képeket kicsit kivilágosítottam, mert máskülönben nem látszanánk.)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
