Hű, Heath igazán „kicsinosította” magát a 100xSzép-interjúra: háromnapos borosta, lyuggatott görkoris póló, rojtozott katonai nadrág és piros kucsma a fején. Így néz ki egy Casanova? És mégis, ahol csak feltűnik, odavannak érte a lányok…

– Imádnak a nők, pedig úgy öltözöl, mint egy tinédzser, akinek nincs pénze egy rendes nadrágra…
– (nevet) Látod, a szexepilnek nincs köze a ruhákhoz. Számomra nem olyan fontos a külsőm. Azt veszem fel, ami a kezembe akad. Csak arra figyelek, hogy ne legyek büdös… Az azért elég visszataszító lenne.

– Mostanában Casanova szerepében láthatunk a mozikban. A valóságban sincs tőled biztonságban egyetlen nő sem: Heather Graham, Naomi Watts és most Michelle Williams…
– Valamikor tényleg Casanova voltam. De most már vége. Komolyan együtt vagyunk a kedvesemmel, Michelle-lel, és nemrég megszületett a kislányunk, Mathilda Rose is. Nekem már ők a legfontosabbak.

– Milyen érzés az apaság?
– Sokkal jobb, mint az egész színészkedés. Ezért is veszek ki egy fél év szabadságot, hogy tényleg csak a lányomnak szentelhessem magam. Utána megint forgatok egy filmet, végül is néha-néha ki kell fizetni pár számlát…

– Nem félsz, hogy időközben elfelejt a filmes szakma?
– Sosem álmodoztam arról, hogy filmsztár legyek. Csak azért mentem Hollywoodba, mert az akkori barátnőm odaköltözött. Az első évben alig volt pénzem. Szerencsére nem voltam  hozzászokva a nagyvilági élethez, így elég kevésből ki tudtam jönni havonta. Nem volt ezzel semmi probléma. Nem voltak kötelezettségeim, a barátaimmal töltöttem az időmet. Az volt életem egyik legjobb éve. Különben is csak azért akartam színész lenni, mert nem kell kilenctől ötig egy irodában ülni, és sok a szabadidő.

– Azért ez nem úgy működik, hogy az ember csak gondol egyet, és színész lesz belőle. Fontos az is, hogy legyen tehetsége, nem?
– Na jó, az igaz, hogy tényleg rendelkeztem némi tapasztalattal. A húgom, Kate vett rá, hogy a suliban jelentkezzem a színjátszó körbe. Nagyjából tízéves lehettem, amikor először álltam színpadon a Pán Péterben. Ennek ellenére sosem álmodoztam színészi karrierről. Inkább csak így alakult…

– Mit csinálsz a szabadidődben?
– Pillanatnyilag háziúr vagyok. És ezt nagyon élvezem. Én mosom a koszos ruháinkat a nyilvános mosodában, kitakarítom a házat, és én megyek a boltba bevásárolni.

– Elég hihetetlenül hangzik ez egy filmsztártól…
– Pedig tényleg ezt csinálom! Mindig én intéztem a saját dolgaimat, tudok tapétázni, főzni, és bármikor felmosom a padlót. Ez nekem sokkal nagyobb örömet okoz, mint ha kiszolgálna egy inas, vagy a sofőröm Rolls Royce-szal vinne ide-oda. Ilyesmire soha nem is vágytam. Amúgy a takarítás ideális pihenés filmezés után.

– Ilyen stresszes szakma lenne a színészet?
– Igen, mert közben nem tudsz magaddal foglalkozni. Egy idegen figurába, egy idegen történetbe kell beleképzelned magad, és nem élheted a saját életedet. Az viszont tény, hogy egy színész csodás helyekre juthat el. A Casanova forgatása miatt négy hónapig laktam Velencében. Csodálatos város! De néha érnek olyan tapasztalatok is, amik feszültté tesznek.

– Vannak olyan pillanatok, amikor minden idegesít, és a legszívesebben elhagynád a színészi pályát?
– Mi az hogy! Szerintem a legrosszabbak a paparazzik. A Túl a barátságon forgatásán történt egy elég kellemetlen eset. Az egyik jelenetben meztelenül kellett leugranom egy szikláról. Lefotózták – nyilvánvalóan a stábból valaki értesítette a fickókat. Olyan mérges voltam utána, hogy addig ütöttem ököllel a hotelszobám falát, míg el nem kezdett fájni a kezem.

– A takarításon kívül van más hobbid is, ami teljesen ki tud kapcsolni?
– (nevet) Hát persze. Legjobban a strandon, szörfözés közben tudok kikapcsolódni. Átsuhanni egy hullám alatt, a kezeddel a levegőben – az egyik legeslegjobb érzés. Olyankor feltöltődöm energiával.

– Jól szörfözöl?
– Nem akarok nagyképűnek látszani, de szerintem elég jól. Csak arra kell vigyázni, hogy ne bízd el magad, és ne becsüld túl a képességeidet. Egyszer majdnem otthagytam a fogam. Egy négyméteres hullámon lovagoltam, míg az össze nem omlott alattam, és maga alá nem nyomott. Hirtelen azt sem tudtam, hol van a lent és a fent, és csak próbáltam kiúszni valamerre. Aztán észrevettem, hogy egyre mélyebbre kerülök. Akkor azt gondoltam, „Ebből baj lesz!”, és megpróbáltam a felszínre jutni. De akkor újra eltalált egy hullám, és megint lehúzott. Végül már alig volt erőm, és egyre mélyebbre süllyedtem. Már csak a fény tükröződését láttam a vízen, és felkészültem arra, hogy meg fogok halni.

– Hogyan menekültél meg?
– Hirtelen erőt vett rajtam a túlélési ösztön. Azt mondtam magamnak, hogy „most pedig összeszeded magad, és felúszol", és valahogy sikerült. Felmásztam a deszkámra, és visszaevickéltem a partra. Ilyen sokkoló élményben azóta sem volt részem.

– Mennyiben változtatott meg ez az élmény?  Most még jobban értékeled az életet?
– Feltétlenül! Azóta sokkal megfontoltabb vagyok, és a korábbinál sokkal hasznosabban próbálom tölteni az időmet. Korábban csak úgy éltünk bele a világba a haverjaimmal. Azóta viszont minden napot úgy élek, mintha az lenne az utolsó…

– Ezért is lettél ilyen korán apa?
– (nevet) Lehet. De mindig is szerettem volna gyereket.  És abban is biztos voltam, hogy nagyon fiatalon leszek majd apa.

– Mi a legizgalmasabb emléked az Ausztráliában

eltöltött gyermekkorodból?
– Amikor 16 éves voltam, Trevorral, a legjobb barátommal keresztülautóztunk Ausztrálián egészen Sydneyig. Fantasztikus élmény volt, még ha nagyon megerőltető is. Nem volt légkondi a kocsiban, és a hőmérő 30 fokot mutatott árnyékban! Újra és újra megálltunk a tavak mellett, hogy fürödjünk és felfrissüljünk. Hihetetlenül jól éreztük magunkat. Felejthetetlen élmény volt.

– Nem féltettek a szüleid, hogy történik veled valami az út során?
– (nevet) De, valószínűleg igen. Viszont, ha én valamit a fejembe veszek, nem tarthat vissza senki. Már gyerekként is ilyen voltam. Ezért a szüleim nem próbáltak meg korlátozni. Meg talán azért sem, mert tudták, hogy ha megtiltanák, hogy elmenjek, akkor aztán csak azért elszöknék!

– Ennyire kemény fejű és konok vagy?
– (nevet) Nem. De az a véleményem, hogy ha akarsz valamit, tedd meg! Ez az életfilozófiám. És eddig elég jól jártam vele…